Éjfél felé járhatott az idő, amikor a sűrű, sötét erdőben végre parányi fényességet pillantottam meg. Gondoltam, biztos egy csárda lehet, ott legalább kapok egy kis ételt, és meg is pihenhetek.
Amint beléptem, azonnal rájöttem tévedésemre, hiszen alig nyitottam köszönésre a számat, máris fegyvert fogtak rám a kedvesnek aligha mondható házigazdák. Azt hiszem, szemrebbenés nélkül megöltek volna, ha gyávának találtak volna. De nem féltem én akkor semmitől és senkitől, nem volt miért féltenem a szomorú életemet. Nyugodt szavaimon a kapitány igen elcsodálkozott, és felajánlotta, hogy álljak be közéjük zsiványnak: rabolhatunk, fosztogathatunk majd kedvünkre.
No, mindjárt feltámadt az én életkedvem! Nem fog több ártatlan ember vére folyni a ti gazdagodásotokra, gondoltam magamban. Persze hangosan azt mondtam, hogy elfogadom a cimboraságukat.
Hoztak bort bőven, kínáltak engem is, de túl jártam én az eszükön: csak piciket kortyolgattam, míg ők a sok italtól elaludtak.
Erre a pillanatra vártam: futottam a kincses ládákhoz, hogy megtöltsem a tarisznyámat. A pénzből Iluskámmal életünk végéig boldogan élhettünk volna. Igen ám, de milyen áron, hány ember vére árán, kérdeztem magamtól. Ekkor kirohantam a házból, s az égő gyertyával felgyújtottam a tanyát zsiványostól, kincsestől együtt.
Boldog voltam, hogy megőriztem lelkiismeretem tisztaságát, és így továbbra is méltó lehettem Iluska szerelmére.